Első fejezet - Viszlát!

El is érkezett a hét utolsó napja. És ez számomra azért különleges, mert végre találkozhatok Olivérrel. Nos Wester Olivérnek elég jó híre van. Mielőtt befejezte volna az iskolát és le nem érettségizett, addig ő volt az iskola „sztárja”, ő volt az, akinek a társaságára mindenki vágyott, ő volt az aki után minden lány megfordult ha arra ment, ő volt az aki mindenkit le tudott venni a lábáról, a legegyszerűbb, leghétköznapibb dolgokkal is.

Minden esetre én sem tudtam ellenállni a vonzerejének, és valamilyen elképzelhetetlen, valószerűtlen csoda folytán, neki pont én kellek. Igen, én hódítottam meg a Trenton gimnázium egykori fenegyerekének a szívét. Emiatt persze megkaptam az irigy pillantásokat, és a gyűlölködő megjegyzéseket is… De kit érdekel? A szívének nem tud parancsolni senki, sem én, sem Oli. Még a háromévnyi korkülönbség sem befolyásolta az érzéseinket.

A mai pénteken szinte megőrültem. Feszült izgatottsággal ültem végig az órákat, és vártam mindig a hangos csilingelést, mely az órák végét jelezte. A szünetekben sem hagyott alább túlzott jókedvem, amit Panni, a legjobb barátnőm szíveskedett percenként az orrom alá dörgölni. Pannival már ez lesz a 9. év, hogy legjobb barátnők vagyunk. Egy születésnapi bulin ismerkedtünk meg, és azóta elválaszthatatlanok vagyunk, a szó szoros értelmében. „Szerelem” volt első látásra.

A délelőtt csiga lassúsággal ért véget, és amint meghallottam a hangszóróból szóló zenét, azonnal felkaptam a cuccaim és rohantam ebédelni, hogy mihamarabb kiérjek szerelmemhez. Mázlimra hatalmas sor volt az étkezdében. Legszívesebben kihagynám a menzakosztot, de az izgatottság miatt egész nap nem ettem semmit, és így lassacskán már az ájulás kerülgetett. Mire végre eledelhez jutottam, megkerestem, a barátnőimet, majd miután leültem, a nekem foglalt helyre, szabályosan, lapátoltam magamba a tányérom tartalmát, mely kis idő múlva ki is ürült. A lányok csak nézték, az akciómat, de bölcsen megtartották maguknak megjegyzéseiket, ugyanis nem szívlelem, ha az Olivér miatti eltökéltségemet minősítgeti bárki is, és ezt ők nagyon jól tudják.

Mikor felálltam, még Panniékhoz fordultam:

-          Na azt hiszem én mentem is… És a bulival kapcsolatban még beszélünk. – löveltem rájuk ítélkező pillantásokat, mert nem nagyon tetszett a jövőbeni program, melyről ebéd közben beszélgettek, hogy vad idegenekkel legyek egy légtérbe zárva, ki tudja mennyi szesz kíséretében.

-          Szia Barbi, majd hívlak. – köszöntek el, szinte egyszerre.

A következő pillanatban már a nehéz tolóajtót hajtottam ki, hogy kijussak a parkolóba, ahol a már egyre jobban megszokott látvány fogadott… A cicababák gyűrűjében pillantottam meg Olit, aki feszülős fehér pólójában, és vállára vetett fekete dzsekijével várt RÁM. 

Amint tekintete találkozott az enyémmel, mintha valamit átkapcsoltak volna. Gyorsan elhessegette a lányokat maga körül és megindult felém. Körülbelül a parkoló közepén találkozhattunk, mert eddigre én is lekászálódtam az iskola kapu előtt húzódó lépcsőn. Amint lecsökkent a köztünk lévő távolság, ő birtoklóan átkarolta a derekamat és úgy húzott magához. Ajkai finoman, épp csak egy pillanatra érintették enyémet. Eközben én karjaimat nyaka köré kulcsoltam és gyengéden túrtam bele, sötétbarna hajába.

A rövid jelenet után, kezét a hátamra helyezte, épp a fenekem fölé, és hüvelykujjával bársonyos finomsággal simogatta meg, a pólóm alul kilógó apró bőrfelületet.

-          Menjünk, szeretnék mondani valamit. – szólalt meg, és mondandója hallatán elfogott a kíváncsiság, de most inkább nem kérdezősködtem, mert gondoltam, hamarosan úgy is megtudom.

-          Oké – adtam neki rövid választ, melyből érezni lehetett a kíváncsiságot.

Ezek után néma csendben sétáltunk a piros audihoz, és eközben kezét még mindig hátamon pihentette. Udvariasan kinyitotta nekem a kocsi ajtaját, és úgy tessékelt be a bézs színű, puha ülésre. Bekötöttem magam,és addigra ő már el is fordította a slusszkulcsot, mire az autó motorja felbőgött. Könnyedén manőverezve vezette ki járgányát a parkolóból, és az autópálya felé vette az irányt. Értetlenül néztem rá, mivel általában mikor hétvégente, vagy inkább csak minden második hétvégenként kiengedik a katonaságról, a közösen töltött időnk nagy részét többnyire nálam, vagy nála töltjük. Viszont az általa választott útvonal egyik helyre sem vezetett hanem…

-          Gondoltam lemehetnénk a tengerpartra – adott választ a ki nem mondott kérdésemre, egy mosoly kíséretében – tudom mennyire szereted – erre a megjegyzésére pedig csak nyomtam egy puszit az arcára, majd a füléhez hajoltam, és halkan belesuttogtam:

-          Szeretlek – erre újból elmosolyodott, de szemében valamiért szomorúságot fedeztem fel. Talán nem kellett volna ezt mondanom? Bár már két hónapja járunk, és ez idő alatt ő is és én is többször hangoztattuk a 8 betűs szócskát, most némi elkeseredettséget vettem észre tekintetében.

-          Én is szeretlek Barbi – mondta ki ő is a szavakat, ezzel minden kételyemet elhessegetve.

Az út hátralévő részében többnyire én beszéltem, elmeséltem a mai rohanós napomat és beszámoltam neki, a Panniék által szervezett buliról, amit elég nyíltan ellenzett. De meg is értem… hisz ki akarná, hogy a barátnője, egy fülledt, részeg pasikkal teli teremben töltse a szombat estéjét. Nem is veszekedtem vele e miatt.

-          Akkor majd mondom nekik, hogy közbe jött valami. Amúgy sem akartam elmenni.

-          Jól van picim, tudod, hogy én csak neked akarok jót ugye? – pillantott rám vezetés közben mélykék szemeivel, de úgy, hogy kis híján beleolvadtam a kocsi ülésébe.

Szép lassan meg is érkeztünk, s miután begurult a parkolóba és leállította a motort, már pattant is ki, hogy ajtót nyisson nekem és kisegítsen. – nem is értem hogy lehet valaki ennyire udvarias, ennyire szeretnivaló, ennyire odaadó, és még hosszú ideig sorolhatnám. Egyszerűen tökéletes. És neki hála, az én kesze kusza életem is kezd helyrerázódni, ugyanis a szüleim válása eléggé megbolygatta mind a családom, mind az én lelki világomat. De minden rossz ellenére, most érzem, hogy kezdek helyre rázódni, kezdek visszatalálni önmagamhoz és az életem újra tökéletes.

-          Gyere, sétáljunk egy picit – zökkentett ki gondolataimból

-          Oké – adtam neki rövid választ, majd kezeinket összekulcsolva indultunk meg a tengerpart homokján.

Néma csendben sétáltunk, nem is tudom mennyi ideig. Csak egyszer-egyszer álltunk meg, ilyenkor vagy megölelt, vagy belepuszilt a hajamba. Időközben a lemenő nap rózsaszínűre varázsolta az eget, és így az óceán tükörsima felületén tükröződött az égbolt lilás árnyalata.

Hirtelen átkarolta a derekamat, és közelebb húzott magához, és így folytatta az utat a móló felé.

Ekkor már tényleg alig szólalt meg bármelyikünk is. Inkább csak élveztük egymás jelenlétét.

Amint elértük a móló végét, másik kezét is a derekamra helyezte, és így fordított magával szembe. Értetlenül, kíváncsian pillantottam fel szemeibe, melyben meg-meg csillant az a parányi napsugár, mely megvilágította az estét. Keze elhagyta derekamat és egy kósza hajtincset tört a fülem mögé, majd újbegyei gyengéden érintették arcomat.

-          Mondanom kell valamit – kezdett bele, és ekkor eszembe jutott, hogy már korábban is említette, hogy szeretne valamit mondani.

-          Igen? – tettem fel a kérdést, mely inkább csak bíztatásként szolgált neki.

-          Nem fogsz örülni annak amit mondani fogok. – kezdett a lényegre térni, de ekkor elfogott a kíváncsiság, ugyanakkor féltem is, hogy mit fog mondani. – El kell mennem, berendeltek. – ekkor állt bele a kés a szívembe. Bekövetkezett az, amitől a legjobban féltem, az, hogy elveszítem Olit.

-          Mi – Mikor kell indulnod? – tettem fel alig hallhatóan a kérdést, de rettegtem a válaszától.

-          Holnap reggel indul a hajó. – itt fordult egyet a kés a mellkasomban. Megmerevedtem. Eddig bele se gondoltam, hogy mi lesz akkor ha már nem lesz mellettem, ha már nem ölelhetem meg, még ha csak két hetente is, de legalább egyszer. Ha már nem szorít magához péntekenként a parkolóban, miután véget ért az iskola, ha már nem csókol meg, ha már nem hallom tőle, hogy „szeretlek”. De most bekövetkezett, és ki tudja meddig lesz távol, vagy hogy egyáltalán látom e még valaha.

Egy könnycsepp gördült le az arcomon, amit azonnal észre is vett, és hüvelykujjával törölt le.

-          Ne sírj, kérlek ne sírj. Nem bírom elviselni ha sírsz. – De ez után csak még több könnyem szabadult el. Izmos karjaival mellkasához hózott, majd kezét a tarkómra tette, és úgy temettem fejemet a vállába. Percekig állhattunk így, én az ő karjaiban. Olykor-olykor végig simított a hátamon, ezzel nyugtatgatva engem, akit újból és újból megrázott a zokogás.

-          Gyere, menjünk. Kezd késő lenni. – törte meg, a nagyon hosszú csendet és lassan az autóhoz vezetett. Teljes némaságban teltek el a kocsiban töltött percek. Én végig őt figyeltem. Az álla tökéletes vonalát, ahogy a haja kócosan, de mégis szexin állt a buksiján, ahogy mellkasa egyenletes ütemben emelkedik és süllyed, ahogy újjai a kormánykerékre feszülnek. Észre vehette, hogy nézem, mert szemében apró vidámságot véltem felfedezni, ám arca ezt nem mutatta.

Miután begördült a házunk elé és leparkolt én nem mozdultam a helyemről, ugyan olyan testtartásban ültem, a vezető ülés felé fordulva, mely ekkor már üres volt. Hátam mögött hallottam, ahogy nyitja ki az ajtót. Majd óvatosan emelt ki az ülésről, hogy be ne verjem a fejem. Beszippantottam bódító illatát, miközben megához szorított. Felsétált velem a lépcsőn, majd a szobámba lépve az ágyra fektetett. Felém hajolt és egy apró puszit nyomott a homlokomra, majd indult is volna kifelé, de én megállítottam.

-          Ne menj el, kérlek. Maradj velem, addig amíg csak lehet. – kérleltem, majd láttam a szemében, hogy örül a kérésemnek. Miután cipőit levette, befeküdt mellém, jobban mondva félig alám. Fejemet a mellkasára helyeztem, ő pedig védelmezőn átkarolt.

Itt érzem magam biztonságban: vele, a karjai közt. Nem tudok bele gondolni, hogy ezt elveszítsem, nem bírom elviselni a valóságot, mely vészesen közeleg.

-          Egy valamit jól jegyezz meg kérlek. Én örökké szeretni foglak, bármit hozzon is a jövő. – erre újból könnybe lábadt a szemem, de ezek most nem is igazán szomorú könnyek, ezek büszke könnyek, mert ezt érdemli és nem mást, ez a fiú, aki a reménytelenből hozott fel engem. Életet lehelt belém, amikor már nagyon sokak lemondtak rólam. Elfeledtette velem mind azt a rosszat, amit életemben átéltem. Megtanított újra szeretni.

-          Köszönöm – ejtettem a ki számon a szót, amit mindenkinél jobban megérdemelt.

Végül ezen gondolatok között csukódott le a szemem, és ért utol az álom, az utolsó, melyet vele tölthetek.

Másnap reggel nyugtalanul ébredtem. Miután szemeimet elhagyták az alvás utóhatásai, riadtan pattantam fel az ágyamból. Kétségbeesve vettem tudomásul, hogy az ágyam üres. Elment.

Amilyen gyorsan csak tudtam, kapkodtam magamra ruháimat, és már pattantam is be, anyu kocsijának a vezető ülésére. Jelen pillanatban még az sem érdekelt, hogy hivatalosan nem vezethetnék még autót. A lehető leggyorsabban száguldottam az autópályán, a kikötő felé.

Amint begördültem a kocsival a parkolóba, már ugrottam is ki az ülésről. Gyors rohanásba kezdtem, hogy megkerüljem a parkolót, a kikötőtől elválasztó épületet, és csak reménykedni tudtam, hogy nem késtem el. Amint kiértem a tégla épület mögül, azon nyomban a hajók felé fordítottam a fejem, és ekkor ötlött belém a kegyetlen valóság, hogy elkéstem. A jármű lassan haladt ki a kikötőből, a víz hullámzó felületén, egyre távolabb tőlem. Láttam, ahogy elmegy, ahogy itt hagy, ahogy elnyeli az óceán, mely ekkor vad volt. Úgy éreztem, hogy most a tenger szakít ki belőlem valamit. Valamit, ami számomra az életet jelentette. Valakit, akit szerettem és valakit, akit nem tudom, hogy viszont láthatok e még.