Oldalak

2015. január 16., péntek

Harmadik fejezet - Ugorj!

Hejhó! :D
Sok kihagyás után újra jelentkezem! Remélem tetszik. Jó olvasást!
Viki



-  Ricsi, te mit csinálsz? – kérdeztem tőle értetlenül.
- Azt, amit már rég meg kellett volna tennem – kezdte el csókolgatni a nyakamat. Próbáltam kitörni a szorításából, ám egész testsúlyával rám nehezedett, tehetetlen voltam. – Megőrjítesz – ekkor meg akart csókolni, de elrántottam a fejem.
- Fejezd be! Csak a pia beszél belőled, részeg vagy. – próbáltam rá hatni szép szóval, de mintha a falnak beszélnék. Folytatta előző cselekedetét, de most a hajamba markolt, hogy ne tudjak elmozdulni. Mikor megcsókolt én a helyett, hogy viszonoztam volna, az ajkába haraptam, mire azonnal elkapta a fejét, a pillanatnyi zavarát kihasználva kitéptem magam karjai közül, és egyenesen a kijárat felé indultam. Ám hirtelen erős rántást éreztem meg a karomon, majd egy kemény, izmos testnek ütköztem. Karjaival magához szorított és újból csapdába estem. Nem tudtam mit csináljak, sokkal erősebb, mint én… Nem győzhetem le, nem vagyok rá képes. A Ricsivel való eddigi harc is annyira kifárasztott, hogy egyre bizonytalanabbnak éreztem a lábaimat és bár még mindig magához szorított, a hely magas páratartalma, a sok izzadság és az alkohol szagának keverékétől szédülni kezdtem. Már nem törődtem azzal, hogy mi történik velem, feladtam. Nem volt erőm tovább harcolni. Hagytam, hogy rángassanak jobbra-balra, akár egy rongybabát. Hirtelen azt vettem észre, hogy az engem szorító karok eltűntek a testem körül, és ahogy elhúzódtak tőlem, eltűnt a támasztékom. Testem ernyedten csuklott össze, de épp mielőtt fejem is földet ért volna, valaki elkapott, ezzel megmentve a becsapódástól, viszont megmentőm arcát nem láttam már, mert szememre sötét köd szállt, ezzel elzárva előlem a külvilágot. Még érzékeltem, hogy valaki felemel, de ezek után teljesen eluralkodott felettem a sötétség.
Ismerős környezetet, ismerős hangokat és ismerős személyeket fedeztem fel magam körül. A szemem még mindig csukva volt és akárhányszor próbálkoztam annak felnyitásával, egyszer sem jártam sikerrel. Arra rájöttem, hogy otthon vagyok, feltehetően az ágyamban.
- Miért nem tért még magához? Ohh Istenem, kórházba kellett volna vinnünk. – ismertem fel Panni hangját.
- Nyugi, minden rendben lesz. – ezt a hangot nem ismertem fel, de kíváncsi voltam ki is lehet az illető. Következőnek megint Panni hangját hallottam meg, de már nem tudtam kivenni, hogy mit is mondott. Elmémre újból sötétség borult. Következőnek arra eszméltem fel, hogy az orromat megcsapja valami finom, édes illat. Megpróbáltam kinyitni szemeimet és meglepő módon sikerrel jártam. Először bántott az ablakon besütő fény, de pár pislogás után hozzá is szoktam. Lassan felültem az ágyban, és körülnéztem. A saját szobámban voltam, otthon, viszont amint megmozdítottam a fejem, rögtön hasogató fájdalmat éreztem a kobakomban és hamar vissza is dőltem a puha paplan alá. Egy perc sem telhetett el, mikor nyílt a szobám ajtaja, és Panni lépett be, kezében egy tányér süteménnyel. Amint meglátta, hogy ébren vagyok, már sietett is letenni a tálcát, hogy odajöhessen hozzám.
- Uram isten Barbi! Ne tudd mennyire ránk ijesztettél. Hogy vagy? – halmozott el hirtelen kérdéseivel miközben megölelt.
- Nyugi, élek, csak nem igazán emlékszem, hogy mi is történt csak arra, hogy nagyon fáj a fejem. – ismertettem vele állapotomat.
- Hoztam egy kis sütit tejjel, meg fájdalom csillapítót, gondoltam szükség lesz rá amint felébredsz, de ne vigyünk be inkább a kórházba?? Biztos….
- Nem! – szakítottam félbe, és adtam rögtön egyenes választ a felvetésére – örülök, hogy nem vittetek be… Rühellem a kórházakat. – Adtam neki magyarázatot, mire ő értetlenül nézett. Igen, ő nem tudta, hogy miért kerülöm a kórházakat és az orvosokat, senkinek sem meséltem el. Ez nem egy olyan dolog, amire az ember szívesen visszaemlékezik, inkább csak szépen lassan elfelejti úgy, hogy senki még csak tudomást se szerezzen róla. Anyán és pár közeli hozzátartozón kívül senki sem tud arról, hogyan vesztettem el apát. Senki sem tudja hány napig ültem reménykedve a kórházban, hogy egyszer csak olyan híreket kapok majd, amire mindig is vágytam, hogy túlélje. Azt a hírt akartam kapni, hogy igenis sikerült, legyőzte a rákot, ám e helyett csak azt kaptam, hogy vége. Nincs többé apám. Vagyis van, csak soha többé nem ölelhetem, nem bújhatok hozzá. Nem álltam még készen arra, hogy ezt bárkivel is megosszam, még Panniéknak sem mondtam el. Sőt, Olivér sem tudott róla és nem tudom, hogy lesz e még lehetőségem arra, hogy megosszam vele önmagam. Azután, hogy anyuék elváltak, ő segített fel, de az után, hogy apa meghalt, egy ideig még ő sem tudott hatni rám. Nem tartott sokáig ez az időszak, mert inkább csak magamba nyeltem mindent és nem mutattam a külvilág felé, hogy mi történt velem és a családommal.
- Oké, nem erőltetem a dolgot, ha ennyire nem akarod. Viszont elmesélhetnéd, hogy mi is történt. Csak annyit láttam mire odaértem, hogy Ricsinek vérzik az orra, te pedig egy idegen csávó karjaiban fekszel. – ahogy Panni mesélte a tegnap este történteket, hirtelen megvilágosult minden. Eszembe jutott, ahogy a csajokkal táncoltunk, ahogy Mátéval beszélgetek és Ricsi…
- Hol van Ricsi? – kiáltottam fel hirtelen, mire Panni meglepett fejjel nézett rám.
- Nem tudom, még tegnap este lelépett és azóta is csak egyszer beszéltem vele telefonon és magát okolta. Kérte, hogy mondjam meg neked a nevében, hogy sajnálja, de többet nem hallott róla senki. – adott választ a kérdésemre barátnőm.
Sírni kezdtem. Nem tudtam felfogni, hogy miért velem történik ez a szörnyűség. Újból és újból azt a kérdést tettem fel magamban, hogy „miért pont én?”.
Kopogásra lettem figyelmes.  Miután Panni kiszólt, hogy szabad, az ajtó kinyílt és Máté kukkantott be rajta.
- Ugye nem zavarok? – kérdezte.
- Nem, gyere nyugodtan – invitáltam beljebb.
- Én akkor most magatokra hagylak, ha kellenék akkor kint leszek. – állt fel Panni, majd el is hagyta a szobát.
Máté leült az ágyam szélére, de még nem szólalt meg. Jó pár perc után törte csak meg a csendet, amiért hálás is voltam neki.
- Hogy vagy? – tette fel a kérdését.
- Jobban – adtam egyszerű választ, mire is bólintással reagált, majd folytattam  - én… én köszönöm. Nem tudom mi lett volna, ha akkor nem vagy ott.
- Bár nem tetszik, hogy szükség volt egyáltalán rám, azért örülök, hogy ott voltam,  az a pasas nem volt normális. – kezdte el szidni Ricsit.
- Nem… ő csak… - de nem tudtam befejezni a mondatomat, mert én sem tudtam mi lelhette. Elképzelhető, hogy az alkohol beszélt belőle, de máskor is ivott és máskor is volt részeg mégsem támadott le egyszer sem. – nem tudom. – adtam választ igazából a saját kérdésemre.
Hirtelen zajokat hallottam az ajtóm túloldaláról.
- Azt hiszem megérkezett édesanyád, én megyek is, csak meg akartam győződni, hogy minden rendben veled. – állt fel és indult is kifelé, de épp mielőtt kilépett még megállítottam.
- Köszönöm még egyszer.
- Vigyázz magadra! – adta ki az utasítást, majd egy aprót mosolygott és kilépett az ajtón.
Kicsivel az után, hogy Ricsi elhagyta a szobámat, anya jelent meg a küszöbön. Rövid ideig csak nézett, és nem szólt semmit. Lélekben már fel voltam készülve arra a hatalmas leszidásra, amit hamarosan kapni fogok, de kiabálás és kioktatás helyett teljesen mást kaptam.
- Jajj, Kincsem! Ugye jól vagy? Biztos nem esett semmi bajod?
- Jól vagyok Anya, csak hasogat a fejem. – válaszoltam neki.
- Ugye vettél be valamilyen gyógyszert?
- Persze Anya, Panniék körülugráltak. – motyogtam az orrom alatt, amire Anyu csak felnevetett. Tudja ő is mennyire nem szeretem, ha kiszolgálnak.
- És ki ez a Máté gyerek? Kicsivel az után ment el mikor hazaértem. – és elérkeztünk ahhoz a kérdéshez, amire még én magam sem tudtam igazándiból a választ, így hát Anyuval is csak annyit közöltem, amennyiben biztos voltam.
- Ő segített, ha nincs ott… – ekkor elakadt a szavam. Nem tudtam befejezni. Bele se gondoltam abba milyen következmények lehettek volna, akkor ha a tegnap este másképp alakul. Abba meg végképp bele se akartam gondolni, hogy Ricsivel mi lehet, nem álltam rá készen.
Remegni kezdtem, és síráshoz hasonló hangokat hallattam, ám könnyem nem volt, annyit sírtam az elmúlt időkben, hogy úgy éreztem nem tudok többet. Anya gyengéden átölelt és csitítgatni kezdett.
Bármilyen furcsa, vagy szokatlan az, hogy Anyuval ennyire bensőséges a viszonyunk, bármennyire is hihetetlen, hogy egy  17, mindjárt 18 éves lány a barátnői helyett elsősorban az Édesanyjával osztja meg a legnagyobb gondjait, engem ezek nem érdekelnek. Ő az egyetlen személy, aki töviről hegyire ismer és tudja, hogy min mentem keresztül, ő mindig mellettem volt, és bár Pannival is egyre csak szorosabb lett a kapcsolatunk az évek alatt, sosem ápoltam Anyun kívül senkivel ilyen bizalmas kapcsolatot.
Kopogtattak, majd miután jeleztem, hogy be lehet jönni, Panni jelent meg egy tányér forró levessel, melyet ügyesen egy tálcára helyezve hozott be.
- Jól van kislányom, akkor én hagylak is. Beszélgessetek nyugodtan. Majd később, ha jobban leszel én is szeretnék neked mondani valamit. – mondta Anyu, majd lehajolt és egy puszit nyomott a homlokomra. – Szeretlek kincsem. – hangzottak a szavak, majd kiment.
- Őőőő.. lemaradtam valamiről? – értetlenkedett Panni.
- Úgy tűnik, de én is! – állapítottam meg a tényt.
A nap hátralévő részében Pannival filmeket néztünk, meg kitárgyaltuk részletesen a tegnap estét, ám azt a részt kihagytuk, amikor is az az incidens történt. Estére egész türhető lett az állapotom. Eltűntek a karikák a szemem alól és egy kicsit enyhült a sápadtság is.
Éppen egy filmet fejeztünk be, amikor nyitódott az ajtó. A kanapéból hátra fordulva először anyut pillantottam meg, majd mögötte sétált be a tágas nappaliba Máté és… Ricsi. Csak bámultam rájuk, de nem szólaltam meg. Nem tudtam mit mondhatnék. Egyáltalán azt nem értettem, hogy Ők mit keresnek itt?! Anya törte meg a csendet.
- Beszélnünk kell Barbi. – Én csak bólintottam, Panni pedig udvariasan kiment, a két fiú pedig helyet foglalt mellettem a kanapén. Ricsi ült le távolabb, az ülés másik végébe, aminek most örültem is egy kicsit.
Anya elém állt és a kezeit kezdte ropogtatni. Mindig ezt csinálja, ha ideges…
- Sokat gondolkodtam az elmúlt időszakon – kezdte – és tényleg, tényleg nem tudom mit lehetne csinálni, hogy jobb legyen a helyzet körülötted. – ekkor a fiúkra nézett – A napokban beszéltem mindkét fiúval – folytatta Anya, majd egy kis szünetet tartott, hogy összeszedje a gondolatait. – Barbi, a srácok a héten mindketten kiutaznak az Egyesült Államokba, szeretném ha velük mennél.
Az a kis belső hang, amely néha megáldott egy egy jó megérzéssel, vagy tanáccsal, most pusztán annyit tudott kinyögni, hogy „Mi van?” – és ez a kérdés egész biztosan kiült az arcomra is.


2 megjegyzés:

  1. Szia! :)

    Ismét jót alkottál! A stílusod továbbra is tetszik, a történet is érdekesen alakul, és az a csattanó a végén... :o
    Kíváncsian várom a folytatást! :)

    VálaszTörlés
  2. Szia!:)
    Örülök, hogy tetszik. Némileg szándékosan lett így vége ennek a résznek is:D Lassan készül a következő rész is..

    VálaszTörlés